2015. január 21., szerda

Csavargásainkból...


hegyek közt nap süti arcomat…
a patak hangja andalít…
átsüvít rajtam sok gondolat,
s a friss szellő dallama…  ellazít…

csendben ülök a vén gyepen…
egy zajos emlék sem tapos…
elmémben ott  játszik végzetem,
de hagy mindig nyerni… mert óvatos…

ott lüktet bennem a valóság…
künn kecsegtetnek álmok…
minden gondolatom apróság,
de megszüli sorsom…  s e világot…

hullámzó domboldalak szalmaillatában
barázdák rejtik el lábnyomom,
azúrkék égnek lágy fénysugarában
még látom a távolban otthonom...

aranyló mezők a zöld fenyvesek szélén
és kapával megmunkált tegnapok,
a kanyargó, végtelen ösvények végén
még vörösen kelnek a hajnalok...

ott állnak még zászlók és őrzik a földet,
tépázza színüket fagy és a dér,
mosollyal, nem ismernek fájdalmat, könnyet,
hírüket röppenti még a kósza szél...

hol a felhők a fenyvest simogatják,
hol csobognak még kristály patakok,
hol a havas bércek a völgyet szorongatják,
lelkemben örökkön ott vagyok...

hol a hidak nem ismernek távolt,
hol a folyók vize, mint tükör úgy ragyog,
hol a sodrás próbára teszi az erőst, a bátort,
lelkemben örökkön ott vagyok...

hol a kapuk mindig nyitva állnak,
hol faragottak ajtók, ablakok,
hol mindig mosollyal és friss kenyérrel várnak,
lelkemben örökkön ott vagyok...

láttam magasból a tájat...
felhők közt lebegve mint a szabad madarak...
s láttam kockába taposott széna, s szalmabálákat,
melyek dermedten örök nyári álmot alszanak...

láttam alant a kis falut...
amint vasárnapi, díszes, zöld ruhába öltözött...
a hajnal első sugarában szendergett, vagy tán aludt,
de tudtam, Isten egyszerű  falai közé költözött...

láttam elmúlni a fákat...
koronájuk érett fejükön arannyá változott...
láttam meginogni a szellőktől a nádat,
s a döbbent, néma csendet, mely tavaszi újjászületést hozott...

sok ezer arcunkból, melyik hamis,  melyik igaz?
sajnálatok között, hol marad a vigasz?
kuszaság útjain elrejtve van szabály?
s a szerelem ízében, létezik még határ?

a csorgó hangjának van-e még varázsa?
táncoló búzának arany-e kalásza?
felhőkön átsüt-e a napnak sugara?
én vagyok lelkemnek ördöge, angyala?

látunk-e fákat még, vagy mindet kivágják?
a jót eltitkolják, a rosszat kiáltják?
jön-e még szivárvány, ha eső nem esik?
s a gonoszt a kedvesek örökkön szeretik?

a percek és órák előre peregnek?
akármit is teszünk, lesznek, kik szeretnek?
bármi is a vágyunk, egyszer teljesül?
ha az Isten velünk... sosem leszünk egyedül...

nagy vizek mélyére, vagy felhők tetejére,
mannák lágy ízére, már nem vágyódom én...
csak  egy kenyér szeletre, csak csendes szeretetre, 
és parázsló melegre egy hegyi kunyhó közepén...

vakító fényekre, eltorzult sikerekre,
kifestett kedvesekre, már nem vágyódom én...
csak egy kedves mosolyra és bátorító szóra,
s egy tükör tiszta tóra havas bércek tetején...

homályos ablakokra, közömbös alakokra,
pusztító játékokra már nem vágyódom én...
csak tápláló szavakra, egy emberibb korszakra,
s egy nyugodtabb holnapra... veled, a világ szegletén...